Velem sosem történik semmi

Voltam már részeg. Meg főiskolás is. Azt nem mondom, hogy a kettőnek köze van egymáshoz, de azt sem, hogy nincs. Egy ilyen alkalommal, amely nem az első volt, szóval kicsit rutinosan egy öregdiák találkozón (mert ilyen öreg vagyok már), amelynek teljesen véletlenül és számomra megmagyarázhatatlanul kapcsolódik csak a régi, szeretett főiskolámhoz, szóval berúgtam. Az vesse rám az első követ, akinek még nem töltöttem valamit... Szóval kifelé az épületből, teljes alkoholos agresszivitásomban többen megállítanak, hogy hogy vagyok, de én csak annyit mondtam: "hagyjá részeg vagyok". Elindultam haza. Ilyenkor motorikusan leellenőrzöm azokat a dolgokat, amelyekre még emlékszem, hogy nálam vannak. Pénztárca stimt, zakó stimt, nadrág stimt, cipő stimt, hányásfolt stimt, házkulcs...jaj....nincs. Vissza indulok az épületbe, és elhatározom, hogy félreteszem a még fel nem öklendezett büszkeségem, és segítséget kérek: Elveszett a kulcsom, nem tudok hazamenni. Fél óra cseppett sem józanító keresgélés után elfogadtam a szomorú tényt: a kulcsom elveszett, elhagyott, megszökött egy olyan zárral, akibe jobban passzol. Szomorúan leültem egy padra, és méláztam. Eldöntöttem, hazamegyek, mert én elegáns vagyok, és nem fogok megpihenni egy nyirkos padon, inkább otthon a a kapualjban, az más, de hogy egy utcai padon. Szóval egyedül egymagam elindultam haza nagy kilengéssel. Gondosan leellenőriztem az utca mind két oldalát, megnéztem szikrázik e a vállam, ha nekidörgölöm az engem olyan hűen támasztó betonbarátaimnak, mígnem elértem haza. Ott állok a kapu előtt, szépen elegánsan, félig lelakva az alkoholtól. Nézem a kaput. Mérek, centizek, nyújtózkodom, öklendezem s döntök: Ezt én megfogom mászni. Magasba nyújtom a karjaim, megkapaszkodom a kapu tetejébe, jobb láb rálép a kilincsre, karjaimmal felhúzom magam, bal láb a levegőben. Siker...de akkor eszembe jut valami teljesen felesleges dolog, felkiáltok: "Tényleg!!" Elengedem a kaput a két kezemmel, pillanatnyi sötétség, kinyitom a szemeim, és látom hogy mind két lábam zuhan az arcomba, felém húzza őket a részeggravitáció. Szájbarúgtam magam. Ügyesen feltápászkodom, és átmászom a kerítésen, átfordulok, beakadok, fennakadok, beesem, de bejutottam. Elindulok a ház bejáratához, hirtelen elálmosodom, a térdem összecsuklik, nem működik semmim, meg amúgy is, olyan kellemes idő van idekint, előredőlök, és a mellső zsebemből kiesik a kapu kulcs. Könnybe lábad a szemem, majd elalszom a füvön.

Szerző: Szaniszló Róbert (Beregszász)