Nézek, de közben semmit se látok,
Vak vagyok, az éjszaka földjén járok.
A véres Hold hősök lelkét falja,
Csontokon járok őseim sikolyát hallva.
A halottak menetén legelöl én megyek,
Húsomat tépik, s marják csontos holt kezek.
Vérem, verejtékem nyálammal elvegyül,
Testem a bűn mocsarában szép lassan elmerül.
Fekete hárpiák karmai mélyen belém vájnak,
A mocsárból kihúznak s a hóhér oltárára vágnak.
A rozsdás vértől lucskos hentes bárdja
Lesújt, s lábam az üstbe apróléknak vágja.
Nyelvemet egy rút banya kitépte magának,
Karjaimmal kutyák rohantak a Pokol egy mélyebb bugyrába.
Némán ordítok, hangtalan könnyezek,
Senki sem szán meg, itt nincs más csak gyötrelem.
Húsom, s testem mi kevés még megmaradt,
A démonok asztalán lett jutalomfalat.
Csontjaim örök tűzbe vetve porrá hamvasztották,
Őseim hamvaim onnan kezükkel kaparták.
A lángok tengerében új életre keltem,
Mert halhatatlan lelkem, s én a tűz gyermeke lettem.
Megrágtam, összegyúrtam s kiköptem a számon.
Kiköptem s hagytam hogy kezdődjön el újra
A vég nélküli harc a holnappal, a múlttal.
Az elveszett lélekért a porba hullott életért, álmokért,
S egy szebb, igazabb (s talán egy kicsit bölcsebb) szerethetőbb világért...
Szerző: Manó
Tartalmas kis vers. Nekem nagyon tetszik.
VálaszTörlés